top of page

Gardening For Beginners

Public·7 members

Robert Te Vagy Aki Kell


És nem olyan egyszerű Rodolfo cilinderéből előkotorni egyet. A mi Szent-György lovagunknak egyre satnyább, egyre alulfejlettebb sárkányokkal kell beérnie, egészen addig, ameddig egy kínai nylonzacskós papírsárkányt kaszabol donkihótés vehemenciával.




Robert te vagy aki kell


Download Zip: https://www.google.com/url?q=https%3A%2F%2Ftinourl.com%2F2ufQDp&sa=D&sntz=1&usg=AOvVaw3xMVDzKo6kVuw6dKTMoqpk



Ha előszeretettel kapod elő a telefonodat vagy fényképezőgépedet fontos eseményeken vagy egy átlagos hétköznapon, és küldetésednek érzed, hogy minden pillanatot megörökíts, akkor a fotográfus szakmát neked találták ki!


A közösségi média világában, különösen az Instagramnak köszönhetően manapság már mindenki önjelölt fotósnak gondolja magát. A fotográfus szakma elsajátításához viszont jóval több kell, mint kattintani néhányat egy fényképezőgéppel. Ha kíváncsi vagy rá, hogyan válhatsz fotográfussá, mindenképpen olvass tovább!


A fotográfus szakma egy 5 éves technikumi képzés során sajátítható el, melynek végén a tanulók érettségit és egy technikus szintű szakképzettséget szereznek meg. Két szakmairány közül választhatsz: lehetsz kreatív fotográfus, aki látvány központú anyagokat készít, vagy művészeti fotográfus, aki alkotásaival a médián keresztül szólítja meg a társadalom tagjait, és tájékoztatja őket, valamint befolyásolja, formálja a vizuális gondolkodást.


Röviden és sarkítva így is összefoglalhatnánk, de ettől azért sokkal többről van szó. Például hazudnék, ha azt mondanám, csak ez volt az oka, hogy bűnözővé váltam. Mindig is volt bennem egy előrehaladási, fejlődési kényszer. Több és más akarok és akartam mindig is lenni, mint az átlag. Talán, ha anno egy jó kőművescsapatba kerülök, és nem drogkereskedők közé, ma kiváló építész lennék, sok-sok saját tervezésű épülettel. Van bennem valami, amitől mindegy, mibe kezdek, a maximumot akarom, és ezért képes vagyok rengeteget dolgozni. Ha csak megnézzük a Jailt, 3 év alatt hova jutott! Vagy itt vannak a könyveim. A bűnszervezetben is a csúcsig mentem. Vagy nagyon csinálok valamit, vagy semennyire. Ott, akkor, egy olyan helyzet volt, hogy a törvényen kívüliség tűnt a legjobb választásnak. Nem volt türelmem arra várni, hogy majd egyszer az anyaország befogad. Se nekem, se a szüleimnek, testvéreimnek nem volt biztos megélhetése. Milošević idején nem lehetett kivárásra játszani, hiszen naponta változtak a dolgok, a hiperinflációról nem is beszélve. Mivel dezertőr voltam, nem állt előttem az a lehetőség sem, mint egyeseknek, hogy minden veszély ellenére esetleg a fronton kötnek ki, mégis hazamennek, hiszen még az is jobb lett volna, mint itt, az anyaországban kivert kutyaként élni. A sors keményen bánt velem, én pedig nem adtam olcsón a bőröm.


Ó, hát ilyen emberekkel néha én is találkozom. Egyszer egy bukott rendőrből lett író, majd szakértő azt nyilatkozta az egyik tévében, hogy a könyveim mindegyike egy nagy hazugság, úgy, ahogy van. Majd hónapokkal később ugyanez a riporter egy másik műsorban beszélt az akkori országos főügyésszel egy teljesen más ügyben, de szóba hozott engem is, és azt mondta: Robert Yugovich nemhogy nem hazudott a könyvében, hanem a teljes igazság egy nagyon apró részét mesélte csak el. Természetesen minden könyvben van olyan rész, amely nem azonos a valósággal. Esetemben ez legtöbbször akkor fordul elő, amikor az igazság túl durva, valakit óvni akarok tőle, illetve jogi szempontból kerülni szeretném a vitát. De ettől a történet még igaz. Vannak olyanok, akik meg vannak győződve, hogy nem is én írtam a könyveimet, hanem írattam valakikkel. Egy kis időnek el kellett múlni, mire megtanultam, hogy ezek a dolgok ne legyenek lesújtóak számomra, hanem a siker velejáróinak fogjam fel.


A börtön sok mindenben hatással volt rám és formált, de a drogok terén semmi ilyesmiben nem volt szerepe. Egyszerűen annyi történt, hogy azt gondolom, senki sem tudja olyan hitelesen képviselni a fiatalok érdekeit, mint egy olyan szülő, aki maga is nyakig benne volt. Látom, mik azok az igazi veszélyek, amelyek a fiatalokra leselkednek, és az állam vagy tehetetlen vagy érdektelen. Nem kényszerítem magamat senkire, és nem is próbálok ebben a szerepben tündökölni, de ha kíváncsiak a véleményemre, szívesen elmondom, és ha tudok. próbálok a legmegfelelőbb tanácsot adni.


Mert egy új helyzetben közösen, egyetértésben, vitázva kell kidolgozni azokat a szabályokat, amik mindkét fél számára elfogadhatóak, hogy valóban közösen, egymás érveit tiszteletben tartva kezdjenek el közösen, együtt dolgozni.


Szóval a barátomnak írok, mert mélyen hiszem, hogy nem érted, hogy mibe kerültél, és nem tudod, hogy mit képviselsz, nem tudod, hogy milyen sok múlik, múlna rajtad. (Nem vagyok az egyetem tanára, nem is voltam, tehát semmilyen személyes érdek nem vezérel.) Csak arról van szó, hogy írok egy barátomnak, aki egy olyan kuratórium tagja, ami kiadott egy közleményt, amiből tisztán látszik, hogy nem értitek, hogy mi történik és hogy mi a baj. És neked írok, mert azt még megértem, hogy a kuratórium vezetője nem érti, hogy mi történik, mert nem is értheti.


És még mielőtt bárki aljas módon olyasmivel vádolna, hogy bárkinek a magyarságát vagy nemzeti identitását megkérdőjelezem, határozottan leszögezem, hogy nem erről írok. Hanem arról, hogy más és más kulturális közegben nőttünk fel, kezdtünk el dolgozni, más Mesterek előadásait csodáltuk, más színházkultúra nevelt fel minket, más a színházi múltunk. Tehát, máshogy értjük a színházat, megkockáztatom, mást értünk jó színház alatt. Normális társadalmi és szakmai közegben ez persze előny lenne, de most sajnos nem ilyen időket élünk. Éppen ezért kellene Neked jobban azt képviselned, amiben felnőttél, ami felnevelt, és amiben számomra nagyon fontos előadásokat hoztunk létre közösen. (Nem engedem meg magamnak, hogy felmerüljön bennem, hogy Te már nem így gondolod.) Szóval Te vagy egyedüliként a kuratóriumban, aki ugyanabban a színházkultúrában nevelkedett, mint mi, mindannyian, azok is, akik most lemondtak, felálltak, és azok a fiatalok is, akik végső kétségbeesésükben elfoglalták az egyetemet. Sőt, annyira ugyanazt tanultuk az egyetemen, hogy ugyanazok voltak a Mestereink, Kapás és Horvai.


Szóval, Zoli, az nem párbeszéd, ha nem két teljesen egyenrangú fél ül le egymással akkor, amikor nincsenek még eldöntve, leírva, aláírva a játékszabályok. Mert egy új helyzetben közösen, egyetértésben, vitázva kell kidolgozni azokat a szabályokat, amik mindkét fél számára elfogadhatóak, hogy valóban közösen, egymás érveit tiszteletben tartva kezdjenek el közösen, együtt dolgozni. Az nem egyeztetés, ha a főnökség megmondja, hogy mit lehet és mi lesz, tetszik, nem tetszik. Az a hatalom, és a hatalom megalázó erőfitogtatása. Az a kuratórium diktatúrája, annak a kuratóriumnak, aminek Te is tagja vagy, és nem olvastam sehol, soha, hogy bármilyen módon is megkerestétek volna az egyetem lemondott vezetését, hogy igyatok valahol egy kávét és beszéljetek. (Nem miniszteri irodákra gondolok.) Hogy ne diktáljatok, hanem, hogy egyenrangú félként kommunikáljatok, egymást és egymás munkáját, akár több évtizedes munkáját is tiszteletben tartva.


Neked kellett volna lépned, mert Te jobban ismered azt, amik Mi mindannyian vagyunk - vagyis a kuratóriumban Te ismered a legjobban. Mert igen, mi mindannyian az elmúlt 50 évben Magyarországon ugyanazok mentén a szakmai elvek mentén és kulturális közegben csináltunk színházat. Hol jobbat, hol rosszabbat. (A szakmánk minden körülmények között pontosan tisztában volt azzal, hogy mi a jó és mi kevésbé, még akkor is, ha mi is - én is - morogtunk, meg megsértődtünk, meg irigyek voltunk, de a szakmánk tisztessége, a cég becsülete mindig helyre rakta a dolgainkat. Mert tudtuk, hogy mi a jó. És tudtuk, hogy bármennyire is nem szeretjük egymást, a szakmánkat, a színházat szeretjük, és ez volt a legfontosabb minden körülmények között. Mert szent volt nekünk a színház.)


És lehet, hogy rossz úton haladtunk mi mindannyian az elmúlt 50 évben, de ez akkor is a mi múltunk, a mi közös értékünk, a mi nemzeti kincsünk. A mi életünk. Ezért nem engedheted meg Te, személyesen, aki ott ülsz a kuratóriumban, hogy Székelyt, vagy Aschert vagy bárkit, akik a mi Mestereink, megalázzanak. Szólnod kell, fel kell emelned a szavadat saját tisztességed okán is. Mert tisztességes ember vagy, mindig is az voltál, és meg vagyok róla győződve, hogy az is maradtál.


Zoli, szólnod kell, el kell mondanod, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy kik vagyunk, hogy mi a magyar színház. Mert az ott ülők közül, Te tudod a legjobban. Felelős vagy értünk, a szakmánkért.


És az SzFE jelkép és szimbólum. Mert bármi volt is a szakmában, az egyetem - vagy a mi időnkben a főiskola -, mindig is tiltott terep volt mindenféle hatalmi, szakmai, sértődős, hisztérikus színházi ügyeknek. (Drága Mestereink legendája, hogy miközben Horvai volt Kapás főnöke a Vígszínházban, és állandóan konfliktusban voltak, és Pista bácsi hatalmi szóval nyomta le Dezsőt, ők ketten találkoztak a Jászai téren, felszálltak a 4-6-osra, és bejöttek tanítani a lehető legnagyobb egyetértésben, szeretetben és egymást tisztelve. Az egyetemet nem lehet máshogy! Zoli, ezt is tudnod kell!) Mert az egyetem a szakmánk jövője. A gyerekeket neveli ott a szakma, akár tanítasz személyesen, akár nem. A jövőnket, a nemzeti kultúránk jövőjét. És ez nem szólhat másról, mint a teljes és valódi konszenzusról és egymás elfogadásáról, a szakmáról. Nem a világképekről, nem ideológiákról, nem sikerről vagy sikertelenségről, hanem a jövőnkről. A fiatalokról. És nem kérdőjelezem meg a jószándékodat - sőt, Vidnyánszky Attila benső hitét sem kérdőjelezem meg -, de Zoli, ezt így nem lehet. Mert hiteltelen. És lehet, hogy nincs mögötte tényleg semmi más, mint jobbító szándék, de akkor azt kell mutatni, és nem az erőt és nem a revansvágyat, és nem azt, hogy itt eddig mindig, mindenki, mindent rosszul csinált. 041b061a72


About

Welcome to the group! You can connect with other members, ge...
bottom of page